Az 1953-ban írt Tizenhárom almafa a klasszikus történelmi regény hagyományai szerint a nagypolitika történései helyett inkább arra összpontosít, hogy e történések hatása miképpen jelenik meg a kisemberek életében, ez esetben a kommandói vadőr, Tánczos Csuda Mózsi és családja mindennapjaiban. Az újonnan kijelölt magyar-román határ éppen Mózsiék háza alatt szeli ketté Erdélyországot. Mózsi annak idején húsz almafát ültetett a ház mellé, melyekből Észak-Erdély hazatérésekor már csupán tizenhárom fácska növekszik a kommandói hegyoldalban. A remek humorral fűszerezett szatírikus mű visszatérő motívumaként szerepeltetett almafák így válnak a székely megmaradás jelképévé: a csonkokból életrevaló vesszők sarjadnak, bizonyítván azt, hogy „Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”

Saját vélemény: Ez az a könyv, amiről nem tudok véleményt írni, ezt el kell olvasni. A tipikus székely humor roppant mód megjelenik szinte minden oldalon, és az észjárás is. Imádtam, hogy nem a háború volt a főszerepben, és hogy egy hétköznapi ember szemszögéből tekinthettünk bele az akkori mindennapokba, nem valami "nagy emberéből". Azt hittem, a történelemmel kapcsolatos könyvek nem az én műfajom, hát tévedtem. Ez a könyv... valami fantasztikus, szavakba nem önthető..