45. Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.
“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.
SV Ó, drága, drága Dan Wells! Te aztán tudod, hogy kell felkelteni az olvasó érdeklődését, és elérni, hogy rögtön az utolsó szó után kinyissa a trilógia második részét!
Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, egyszerűen imádtam. Gyomorforgató, hányingerkeltő, mégis imádtam. Tele volt részletes leírásokkal a halott emberekről, és én ezt imádtam. Lehet, hogy beteg dolog, hát ez van :D. Labilis idegrendszerű embereknek viszont.. nagyon nem ajánlom a könyvet, szerintem pár ember - az én környezetemből ítélve -, simán ihletet meríthet a könyvből, és gyilkolni kezdhet. Oké, szóval a könyv.
Az író már a 80. oldalon a szemünk elé böki, hogy ki/mi a gyilkos, ennek ellenére továbbra is érdekes marad, épp ezért - mert tudjuk, kire kell odafigyelni, és ha ő is a színen van, feszültebb lesz a hangulat, én szinte Johnnal együtt tartottam vissza a lélegzetem, hogy a Clayton-i Gyilkos ne találjon ránk, és vele együtt tartottam attól, hogy fény derül a tettemre. Tetszett John gondolkodásmódja, ahogy átlátta a dolgokat, és hogy betegesen rajongott a sorozatgyilkosok iránt, ami - bevallom -, az én érdeklődésemet is felkeltette, és nem csak a könyvben említett gyilkosokra kerestem rá, hanem az összesre, akiről ír a Wikipédia. És igen, elolvasva 20-30 életrajzot, megértem, miért érdeklődik ennyire utánuk. Valóban érdekesek, a gondolkodásuk, a miért?-ek, amikre talán ők maguk sem tudják a választ.
John Wayne Cleaver. John Wayne Gacy. Két teljesen különböző karakter, mégis ijesztő hasonlóság.
A könyvben a kedvenc részeim azok voltak, ahol Dr. Neblin-nel, a terapeutájával beszélgetett, nagyon érdekes párbeszédek folytak le kettejük közt. Meg az, mikor John hívja a 911-et. Meg az, mikor kilesi a Gyilkost a "Flúgos-tó"-nál. Meg az, amikor elszökik otthonról. Meg a tűzgyújtás. Meg a hullaházas részek. Meg úgy... mind a 240 oldal.
Ilyenkor bánom nagyon, hogy tele vagyok könyvtárból kölcsönzött könyvekkel, és rengeteg olyannal, ami már több, mint egy éve az elolvasni listámon szerepel. Azért felveszem a trilógia másik két részét is...
– Egyáltalán honnan tudsz ilyeneket? – csattant föl. – Még csak tizenöt éves vagy, az isten szerelmére! Még a lányokat kéne hajszolnod, vagy videojátékokkal játszani.
– Azt mondod egy szociopatának, hogy hajszoljon lányokat?
|