Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt.
Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjébe hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét.
A Késtél a Bexi-sorozat első kötete.

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, volt bennem egy elég nagy előítélet, mert felkapott volt, elég sokáig. Minden idézet a Késtélből volt (persze, az is, ami nem), már-már Leiner Laura találta fel a hidrogénbombát, és Petőfi Sándor igazából a Késtélt szavalta, nem is a Nemzeti Dalt... Igen, ennyire volt felkapott. Én pedig untam, hogy mindenhol Laura nevét látom, Bexi, Késtél, Nagy Márk. A csapból is ez folyt, az én receptoraim meg kiszűrik az ilyen könyveket, szánt szándékkal nem olvastam el, amíg nagy rajongás volt körülötte. Eddig minden felkapott könyvben hatalmasat csalódtam, egyik sem érdemelte meg - szerintem - a felkapottságot.

Ahhoz viszont kétség nem fér, hogy Bexi a legnormálisabb főszereplő a Laura könyvekből. Reni életképtelen, Lia hisztis, Zsófi sem volt túlzottan szimpatikus, Bexi viszont egy igazán tipikus kamasz.

Néhol nagyon erőltetettnek éreztem a könyvet, mégis végig előttem voltak a szereplők, a jelenetek, és gondolom, mint sokan mások, én is rögtön az X-faktorra asszociáltam. Örülök, hogy ilyen részletességgel, hozzáértéssel lettek bemutatva a sztárság hátulütői is. Próbák kifulladásig, torokfájás, stylistok, sminkesek, kommentelők, rajongók, utálók. Bizonyos részeknél már-már ironikusnak éreztem, mintha Laura a Késtélben parodizálná ki a tehetségkutató műsorokat, persze bizonyos kereteken belül.

Az idióta (bece)nevek is nagyon idegesítettek. Körte, Bogyó, Puding... komolyan. Utoljára ehhez hasonlóról a Ropi-napló típusú könyvekben olvastam, ott van Nokedli, meg ilyenek. Laura könyveinél eleinte még jó poénnak tartottam az ilyen neveket, Hipó, Szánkó, cumbájspíl, de itt már nagyon sok volt. Igen, az agyamra ment, rendesen.

Annak nagyon örültem, hogy Laura nem egy versenyzőt választott főszereplőnek, mert akkor már tényleg nagyon utáltam volna a könyvet. Valahogy úgy adja magát, hogy ha tehetségkutatós könyv, akkor versenyző szemszögéből olvashatjuk. Tehát hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor láttam, hogy Bexi már egy befutott énekesnő.

Ó, és végre-valahára, nem a főszereplőt pofoznám fel, nem ő idegesített, hanem Márk. Komolyan, ezt a karaktert hogy lehet szeretni? Értem én persze, hogy hitelesen bemutatja, milyen könnyen eltekerhető egy kis hírnévtől az ember feje, de ez már... sok volt. Végre egy olyan fiú/férfikarakter, aki nem egy tökéletes pasi, akiért olvadoznak az olvasók (de, a tizennégy év alattiak többsége olvadozik).

Bexi gondolatmenetei viszont unalmasaaaaaaaaaaaaaaaak. Komolyan. Erős késztetést éreztem arra, hogy átlapozzam az olyan oldalakat, ahol nincs párbeszéd. Az ilyen részek csak az ismétlésekből álltak, a vége felé egyre több lett, és egyre jobban untattak.

Ja, és eredetileg négy pontot adtam volna rá. De az utolsó mondat után, a 413. oldalról továbblapoztam, és a 415. oldalon belefutottam a sorozat - szerintem - egyik legnagyobb spoilerébe. Köszike, tényleg. Így aztán marha izgi lesz belekezdeni a Hullócsillagba.

– Na, ki a dögös? – állt meg mellettünk Márk, a Gotye produkcióhoz választott ruhában.
Körtével felvont szemöldökkel néztünk végig rajta.
– Szerintem Ian Somerhalder – adtam meg a választ a kérdésre.
– Megan Fox – mondta el Körte a saját véleményét, és mindketten otthagytuk a ledöbbent Márkot, mert Körte a színpad felé indult, én pedig visszaültem a backstage-be.
– Na ne már! Dögösebb vagyok, mint az a Somer…hal…Na, szóval az! – hőbörgött Márk […].