Kemény Zsófi regénye többszörös háromszögtörténet két fiúról és egy lányról. Tizenhét évesek, de az érzelmek, amelyek egymáshoz fűzik őket, bonyolultak, és saját maguk számára is nehezen kibogozhatók. Miközben egy szilveszteri bulitól márciusig mindhárman próbálják önmagukat megtalálni, kilépnek a gimnázium világából, és belevetik magukat Budapest éjszakai életébe. De egyikük sem tudja igazán élvezni, mert mindnyájukat nyomasztja valami: az egyiket a felelősség, a másikat a gyötrő szerelem, a harmadikat a teljes egzisztenciális összeomlás lehetősége.

Nem mondom, hogy különösképpen csalódtam volna, nem rajongok a magyar írók könyvéért, tehát nem volt valami nagy elvárásom.
Nekem annyira... semmilyen volt maga a történet. Befejezetlen. De lehet, hogy ez csak a saját hülyeségem.
Ágó viselkedése egyenesen undorító volt, rég találkoztam ennyire unszimpatikus karakterrel. Ha velem tette volna ugyanazt valaki, amit Ágó tett Eszterékkel, biztos, hogy soha többet szóba se állnék vele... Azt hiszi, ő a világ közepe, erős feltűnési viszketegségben szenved, szerinte ő áll mindenki felett, és mindenkit irányíthat, mindenki életébe belekontárkodhat. Az ő történeti szálának a lezárása pedig elég gyérre sikerült, mintha egy teljesen más könyvbe csöppentem volna...
Mindigis undorítónak tartottam, ha egy lány káromkodik, így evidens, hogy Eszter karakterét sem tudtam különösképpen megkedvelni, sőt. 
Az ő esetében a szülők szerepét is eléggé hiányoltam, az anyja egyetlen egyszer jelent meg (mikor - a könyv szavaival élve - megdugták, aztán otthagyták). Akkor is csak egy kérdés erejéig. Lehet, az én neveltetésem van elrontva - jó, ezt erősen kétlem -, de engem 17 évesen nem engednének el csütörtökön éjszakába nyúló programokra... De ezt még úgy-ahogy megértem, na, de hogy a húgát is???

A kedvenc részeim természetesen a slam poetrysek voltak.

A korlátok amúgy jó dolgok: megvédenek a leeséstől. A gátlások viszont már nem jók. Azok a zuhanásélménytől védenek meg, ami akár jó is lehetne, sőt. Ami a lényeg lenne maga.