Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Saját vélemény: Elképzelni nem tudjátok, milyen nehéz volt nekiállnom, megírni erről a könyvről az ajánlót. Szerettem, de közben mégsem. Az alapötlet tetszik, bár kicsit véresnek találtam – volt, hogy a leírásoknál is hullámvasút volt a gyomromban, mivel elég vizuális típus vagyok, így amit olvasok, rögtön megjelenik előttem, ez a könyv pedig bővelkedett a gyomorforgató részekben… Ami nagyon „nem tetszett” a könyvben, az pedig Katniss és Ruta kapcsolata. Igen, elismerem, nincs viadal tragédia nélkül – de az írónő elérte, hogy Ruta a szívünkhöz nőjön, és még az is megálljon egy pillanatra az olvasásban, akinek „nincs szíve”. Egy 12 éves kislány halála mindenkit jobban megvisel, mint egy 17 évesé, ez tény. De ahogy leírta Suzanne Collins azt, hogy Katniss hogy reagál, mikor meglátja Rutát a csapdában… Csodálatos. Peeta volt az a főszereplő, akit az elejétől kezdve antipatikusnak találtam – nem tudom megmondani, miért, de Gale szimpatikusabb volt. Az Arénában Peeta magatehetetlenné vált, és ha Katniss nem talpraesett, meghal (amit amúgy nem bántam volna, na). Akármennyire fáj ezt leírni; Collins egy jövőképet írt le, bár ezt a kategória is mutatja – disztópia, elképzelt negatív jövőkép -. Annyi, de annyi valóságshow van, mert erre van kereset. Na de, mindent megun egyszer a nép – a Való Világot is. Akkor újítás kell, újfajta valóságshow, és igen, az emberek egyre barbárabbul viselkednek mind egymással, mind az állatokkal, sokan nem veszik észre, hogy ha így folytatódik minden, az ember a saját faját öli meg. Viszont Suzanne tökéletesen leírta a ránk váró jövőt – egy érintéssel megteremthetünk lassan bármit – mint a Kapitóliumban a mutánsokat, a vadászdarazsakat, a tüzet. Ha valaki disztópiaként fogja fel a könyvet, biztos elgondolkozik rajta, hogy „Igen, sajnos ez vár ránk…”.

Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra lobbant.