Harriet Manners tudja, hogy egy macska fülében 32 izom van, hogy az egy napi járásra lévő hely 27 750 méter messze van, és azt is, hogy egy átlagember naponta 15 alkalommal nevet. Azzal is tisztában van, hogy a denevérek mindig bal irányba repülnek, ha előjönnek az üregükből, és hogy a dinamit egyik alkotóeleme a mogyoró. Azt viszont nem tudja, hogy vajon miért nem kedveli őt senki az iskolában. Így hát, amikor Harrietet felfedezi egy modellügynökség, megragadja a lehetőséget, hogy új emberré váljon. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ellopja a legjobb barátja álmát, magára vonja ősellensége, Alexa haragját, és újra meg újra hülyét csináljon magából a pofátlanul jóképű modell, Nick előtt. És még akkor is, ha hazudnia kell azoknak, akiket a legjobban szeret. Bár ott van mellette segítőtársnak a mindig lelkes és izgatott apja, meg az überstréber zaklatója, Toby is, mégis egyik divatkatasztrófa követi a másikat, és Harriet lassan rájön, hogy a divat kulisszái között ugyanúgy nem találja a helyét, mint a hétköznapi világban. Vajon sikerül-e stréberből menő csajjá változnia, miután a régi élete szinte már darabokra hullott, vagy mindent elszúr az új életében is?

Saját vélemény: Nagyon betegnek kell lenni, hogy valaki ilyen könyvet írjon meg, és ezt most a lehető legjobb értelemben mondom. Annyira elvoltak túlozva a karakterek, hogy más körülmények között már a falnak (vagy inkább a busznak/sofőrnek hajítottam volna, buszon többet olvastok), de Holly annyira jól szerkesztette meg, hogy az valami csodálatos... William bur, Will személye egy nagyon tipikus, nagyon sablonos, divat világában mozgó, hiperaktív férfi volt, aki szinte mindig máshogy becézte az embereket, sőt, káromkodás helyett is "Ki nem cicamókuskálja le?" szavakat használt. Pár példa, hogy megértsétek; Angyalpofikám, Barackos pitém, Bébipudingom. Imádtam az összes becézést, sőt, rengetegen elmosolyodtam, mert azt hittem, az előzőt már nem lehet tovább fokozni... és mégis.
Harriettel - a főszereplővel - cikibbnél cikibb dolgok fordultak elő, teljesen magamat láttam benne, én is vagyok olyan szerencsétlen, mint ő. Volt pár jelenet, ahol erősen visszakellett fognom magam, hogy ne nevessem el magam nyílvánosan, mert valószínűleg idiótának néztek volna (Arról nem is beszélve, hogy ha felborítja Nat vásárlási időbeosztását, darabokra tépi magát, és a testrészeit mini pónikkal eteti meg, szóval adjon nekem egy kis extra időt, mielőtt börtönbe vinne. Már csak azért is, mert még Natnek először be kell szereznie a mini pónikat. És egyelőre el sem tudom képzelni, hol lehet Birminghamben mini pónikat szerezni.).
Kitérnék külön az Apa karakterére is, aki... nos, nem is tudom, hogy fejezzem ki magam. Olyan volt, mint egy nagyranőtt gyerek, brutális logikával, de tényleg. Odáig volt, mikor Harriettet felfedezte egy modellügynökség, s talán ő örült neki a legjobban. Annabell-t, a feleségét a piros betűs napokon vérfarkashoz hasonlította, és mikor feltűnt neki, hogy szokatlanul sok eperlekvárat eszik - holott utálja -, meggyőződése volt, hogy Annabell terhes az eperlekvárkészítőtől.
Egyedül az zavart a könyv elején, hogy az írónő magázza az olvasókat, de ez mire feléhez értem, nem okozott különösebb gondot, sőt, megszerettem.

"Senki sem azért mászott be a ruhásszekrénybe, hogy eljusson Narniába: azért ugrottak be, mert azt hitték, az egy szekrény. Alice sem azért bújt be a nyuszi odújába, mert Csodaországban akart kikötni; Harry Potter azt hitte magáról, hogy egy teljesen normális kisfiú; Mary Poppinsra pedig úgy várt a Banks család, mint egy átlagos nevelőnőre.Ez az első számú és egyetlen szabály. A varázslat akkor jön, amikor nem számítasz rá."