Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol… A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak?

Saját vélemény: Ha ti tudnátok azt, hogy én mennyire féltem ettől a könyvtől – az első Agatha Christie könyvem volt, és nem csalódtam benne. Szerintem kellően könnyed stílusban íródott, élmény volt olvasni. Tegnap még nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom egy 20. század első felében megjelent könyvre – de nagyon, nagyon, nagyon tetszett! Persze, azért rendesen paráztatott, egy pár napig biztos lépten-nyomon keresni fogok egy bizonyos „V.A. Lacky”-t a környezetemben, és figyelni fogom, hogy nem tűnnek-e el a tárgyaim (hm, a távirányítóm reggel óta nincs meg…). Egy nap alatt kiolvastam, pedig magamban tettem egy fogadalmat, miszerint több napig elhúzom. Álmodik a nyomor, természetesen… :) Mindenhová magammal vittem – az udvarra, a konyhába, a számítógéphez, a fürdőbe, az ebédhez… Egyszerűen letehetetlennek minősítettem. Életem első krimije volt ez, és milyen jól tettem, hogy ezzel kóstoltam bele ebbe a világba… Azt hiszem, jobb választás nem is lehetett volna.

A gyilkos.. nos, igen. Sok mindenkire gondoltam, és büszkén jelentem ki, hogy sikerült rájönnöm, ki a gyilkos – amíg meg nem halt… Végig két ember között vacilláltam, aki lehetséges gyilkos – azt hiszem, jól tippeltem, mert a kettő személynek köze volt egymáshoz, amolyan szövetségesként. Az a csavar az epilógusban… az állam leesett, nem tudom, hogy lehet valakinek olyan fantáziája, hogy egy ilyen könyvet írjon meg. Sajnálom, hogy Agatha már nem erősíti az élő írók táborát, valószínűleg most írnék neki egy e-mailt, amiben ódákat zengek arról, hogy milyen frenetikus könyv is a Tíz kicsi néger. Nagyon rá vagyok kattanva a „végén csak egy maradhat” sztorikra az Éhezők viadala óta, ez a műremek pedig tökéletesen megfelelt az igényeimnek ilyen téren. Mikor már azt hittem, hogy teljes mértékben kiszámítható a következő lépés, jött egy csavar. Mindig. Minden egyes alkalommal. Imádtam. Nagyon.

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.