Ami köztünk van, soha nem múlik el.

Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end… Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem képes kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának annak a történetét, miért képtelen rávenni magát, hogy beleegyezzen a szív-transzplantációba. Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít és kap valakit az élettől, újra képes lesz szívből nevetni, de a spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett. Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie, csak a fiatal nő ellenkezik. Végül igent mond és megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.

Utóirat: visszatérek Csöngére.

SV Nevek elé nem nem nem írunk névelőt!!! Ez volt az a dolog, ami olyan szinten az idegeimre ment, hogy egy csillagocska bánta a pontozáskor.
Csak azt tudom elmondani, amit az előző részénél is - annyira valós, csöppet sem eltúlzott, szőke herceggel a fehér lovon, akik boldogan élnek egymás mellett első pillantásuktól kezdve. Nem, nem, ez minden, csak nem ez a típusú könyv. 
Szívfacsaró. Szinte érezhető, ahogy az írónő felvágja a mellkasod, kiveszi a szíved a helyéről, majd, mint valami vizes rongyot, jól kicsavar, aztán gondosan visszahelyezi oda, ahová való. Hihetetlen, hogy létezik ilyen erős, viszonzott szerelem, ami a Sors miatt nem teljesedhet be időben. Hihetetlen, hogy két ember egy évtizeden át töretlenül rajong a másikért, akkor is, ha nem érheti el.
Az első részből hiányoltam a neveket, itt ebből nem volt hiány, hála istennek (vagy inkább az írónőnek).
Ádám megszületésétől kezdve még családiasabb lett a könyv hangulata, valamivel nyugodtabb, imádtam azokat a részeket, ahol a kis Ádám fut a fűben, elesik a saját lábában, és a többi :). 
Viszont kicsit összekavart, mikor volt egy szemszögváltás, E/2-ből E/3-ra, idő kellett, hogy hozzászokjak, de erre a váltásra szükség volt.
Tök jó, hogy ilyen összefüggéstelenül írok. Na, mindegy. A lényeg megvan gondolom, mindenkinek.
A befejezést... imádtam. Bár kaptam egy hatalmas, rozsdás tőrt a gyomromba, ami jól átgondolva, lassan, minden négyzetmilliméteren meg lett forgatva, és fájt, ahogy be lett fejezve. Ennek ellenére hatalmas plusz pont jár, amiért nem happy end!

UI.: Ha egyszer Csöngén járok, biztos eszembe fog jutni Solymosi Hanna és Deák Ádám "beteljesedhetetlen" szerelme...

(…) Vannak dolgok, amelyekre nem szabad várni. Meg kell tenni, amíg meg lehet, mert ha elmúlt már az idő, visszahozni nem lehet.