„ A kétlábúak elég kiszámíthatatlan, ingatag lények, de ha megfelelően tudjátok kezelni, akkor könnyedén az uralmatok alá hajthatjátok őket. Ahogy én, az egész világot…”

Demény, aki a szerénységet hírből sem ismeri, karizmatikus egyéniségének köszönhetően szinte fénysebességgel több tízezer hódolót szerzett. Jogosan.
A négylábú diktátornak rengeteg ugatnivalója van, amit meg kell osztania a világgal. Az egyedi humorral fűszerezett sorok között kitűnik a felelős állat- és gazditartás fontossága, és hogy a boldogsághoz gyakran nem kell más, csak töpörtyű, béka, hosszúcombú csajok és egy melegszívű kétlábú.
Demény nem csupán az első kortárs magyar íróvizsla, de egyben a deményista filozófia megalkotója, véleményvezér, gazditréner és békászó bajnok, de töpörtyű-minőségellenőrként is rövid idő alatt komoly elismertségre tett szert. Ráadásul celEB. 2009 körül született Fejér megyében, de kölyökkorát és családi hátterét homály fedi. Életének első hónapjait méltatlan körülmények között, rácsok mögött töltötte, ez meghatározta későbbi munkásságát. Valódi fordulatot az jelentett számára, amikor örökbe fogadta a kennelsorra tévedt, jobb sorsra érdemes kétlábút, Magos Juditot, akit ma már csak Gazdinak szólít, és aki egyben Demény korszakalkotó és humorral gazdagon átszőtt ugatásait lejegyezte.
A négylábú írónak ez az első könyve, amelyről a tőle megszokott szerénytelenséggel állítja: ALAPmű.

„A gazdik nem tökéletesek, hogyan is lehetnének, hiszen nem kutyák. De épp ezért a bénaságért, ezekért a kedves hibákért lehet őket annyira szeretni. Meg persze a töpörtyűért. Főleg a töpörtyűért."

EL FOGOD OLVASNI.
ALAP.

Saját vélemény: Köszönöm Katának, Juditnak és Andreának, hogy az írónő már nem fogja a fejét, mondván, "ez nem fog menni", és köszönöm a Futrinka Egyesületnek, hogy Demény az övé lehetett, így megíródhatott ez a könyv.

Minden mondaton hangosan nevettem fel, szüleim már-már azt hitték, valami bódítószert vettem be, és a lány beteg (azóta persze anya kezébe nyomtam a könyvet, aki megértett). A könyv elolvasása után nem tudok úgy tekinteni a kutyámra, mint kutya, sokkal inkább úgy, mint egy idegen bolygóról érkezett ügynökre, aki világuralomra akar törni. 
Mikor már könnyezni kezdtem volna a nevetéstől, jött egy rövidke komolyabb hangvételű, elgondolkodtató rész, aztán ismét elkomolytalanodott. Ez így volt tökéletes, így kellett megírni, hogy ne váljon unalmassá, erőltetetté a sok beszólás, oltogatás.

Mindig is imádtam az ilyen stílusú szösszeneteket, ami az állat szemszögéből mutat be dolgokat, de eddig csak a Fekete Szépséget olvastam, ami így íródott volna. A könyv elolvasása óta viszont mindig átgondolom, hogy vajon a kutyám, macskám hogy láthatja a dolgokat, és mi van, ha ő is "puha pöcsnek" tart, mert néha kevesebbet foglalkozom vele? Hát, ki tudja, szerintem simán elképzelhető, hogy hiába nem tudnak beszélni az állatok, ilyen gondolatok forognak a fejükben.. :) 

Csúnya beszéd, nos, az van benne dögivel, és ha a könyv nem egy kutya (bocsi, Demény, A KUTYA) szemszögéből lenne, valószínűleg nagyon-nagyon dühös lennék, és az irodalom szennyei közé sorolnám, de Deményhez pont ez a stílus illett, ami nem idegesítő, sokkal inkább mosolyogtató volt :).

Kedvenc részem Demény levele volt a "Tisztelt Kétlábú Diktátorság"hoz, csupa igazságot írt benne... Azt is imádtam, ahogy Demény bemutatja Gazdit, a megjegyzéseket a testalkatára, ez a kutya egy... állat :D [gondoltátok volna? jó, tudjátok ti, hogy értem.]. Ahogy imádtam a képeket is, jó volt néha megállni olvasás közben, és elnézegetni a fotókat, hogy milyen boldogok a kutyák a gazdákkal..