Amikor két társa meghalt, minden élelmiszere és felszerelése eltűnt egy gleccserhasadékban, Douglas Mawson még mindig százhatvan kilométerre volt az alaptábortól. Az Ausztrál-ázsiai Antarktiszi Expedíció vezetője 1913. január 17-én egyedül, az éhhalál szélén húzta maga után szánját, hogy visszajusson a táborba, mivel szánhúzó kutyái elpusztultak. Ekkor Mawson maga is lezuhant egy gleccserhasadékba, és csak egy beülő tartotta meg a levegőben, a szakadék keményre fagyott hó pereme alatt lógva. Egy verssor adott neki erőt ahhoz, hogy visszahúzza magát a felszínre. Mawson néha csak kúszva tudta folytatni útját, és egyik éjjel azt vette észre, hogy talpáról teljesen levált a bőr. Február 8-án, amikor tántorogva, felismerhetetlenül koponyaszerűre fogyott arccal megérkezett a táborba, az első csapattársa, aki meglátta, csak annyit tudott kinyögni: Te melyikük vagy?

Ez az izgalmas és szinte hihetetlen beszámoló megadja Mawsonnak az őt megillető helyet a legnagyobb sarkkutatók és expedíciós vezetők között. A kötetet Frank Hurley, a híres ausztrál fényképész képei illusztrálják, amelyek közül sok még soha nem került publikálásra Ausztrálián kívül

Mielőtt elkezdenék a könyvről beszélni, hadd írjak arról, hogy mennyire imádom az ilyen típusú történeteket.

Volt szerencsém találkozni Erőss Zsolt hegymászóval (Nyugodjon békében), egy általános iskolai program keretein belül. Videókat mutatott, amit saját maga vett fel, így láthattuk, hogy mit is lát egy hegymászó. Nagyon érdekes előadást tartott, és nagyon tiszteltem - és tisztelem most is -, amiért műlábbal is folytatta a hegymászást. Kissebb sokként ért a hír, mikor bemondták a híradóba, hogy Erőss Zsolt eltűnt Kancsendzöngánál, ugyanakkor tudtam, hogy számára ez volt a "tökéletes halál", elvégre ő is elmondta, hogy ha egyszer meg kell halnia, úgy szeretne meghalni, hogy azt csinálja, amit szeret.

Egy tanárom elmesélt egy történetet, szintén hegymászókról. Viharba keveredtek, és mivel egymáshoz vannak kötve mászáskor az emberek, ha az egyik leesik, a másik megtudja tartani. Nos, hogy abból mi igaz, amit elmondott a tanárom, és mi nem, nem tudom, de engem elgondolkodtatott. Tehát viharba keveredtek, ketten voltak, és az egyikük leesett, viszont a társa gyorsan reagált, beállt a megfelelő pozícióba, és órákon át tartotta, közben próbált vele kommunikálni. Mikor már nem kapott választ, elvágta a kötelet, és visszament az alaptáborba a csapat többi tagjához. A "levágott" ember egy gleccser mellé esett, eltörte a lábát, de kúszni kezdett. Nem tudta merre, csak kúszott, mígnem pár nap után öhm, hogy fejezzem ki magam blograillően... lefeküdt aludni, és kis idő elteltével ürülék-szag csapta meg az orrát, így rakta össze magában a képet, hogy emberközelben van. Visszatalált a csoporthoz, akik előző nap indultak volna haza, de az, aki elvága a kötelet, kért még egy nap haladékot, mert elmondása szerint érezte, hogy életben van... 

Na, de a történet!

Először azt hittem, hogy Mawson szemszögéből lesz leírva minden, így kicsit furcsálltam is, hogy E/3-ban van, viszont gyorsan hozzászoktam. Undorító, elgondolkodtató, és szomorú, hogy miken mennek keresztül már az első 40 oldalon. Le kell lőni a kutyákat, ha valamelyik lefial, a kölyköket megeszik a huskyk, hogy életerősek maradhassanak...

Viszont egy jobb szerkesztőt érdemelt volna a könyv. Sokkal, sokkal jobbat. Engem speciel nagyon zavart, hogy az első részben belecsöppenünk az expedícióba, a végén tragédiával, majd a második fejezetben elkezdi mesélni az előzményeket, az egyetemet, a professzort. Én felcseréltem volna a két fejezetet, de hát ez van, ezt kell szeretni.

Ez az a típúsú könyv, amit nem lehet mindenkinek elolvasni. Mármint persze, lehet, de az a fajta könyv, amire meg kell érni - szerintem. Emellett egy kis földrajzi tudás sem ártalmas a könyv mellé, úgy sokkal jobban élvezhető. Olyan embereknek ajánlanám teljes mértékben, akik mindig is rajongtak a felfedezésekért, az élet-halál harcokért, akár a természet ellen, a túlélésért vívott küzdelmeket, a történelmet, és az igaz történeten alapuló könyveket.