Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.
Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

Még mindig nem szeretem a túl erős fantasyket. Ezt mégis imádtam. De nem, nem lesz nagy áttörés, és nem leszek fantasyrajongó. Ez más volt. Tudom, urban fantasy. Mégis épp annyi természetfeletti dolog volt benne, amennyit eltudtam viselni. Nem volt túl erőltetett, mint az eddig olvasottak, amiért nagyon hálás voltam, mert ebben a könyvben nem akartam csalódni. A nyelvezete is eszméletlenül könnyed volt, de  a szerkesztőt azért picit megrázogatnám, mert tele volt nyelvtanilag helytelen dolgokkal, például rengetegszer elkezdődött a mondat többesszámban, de egyesben fejeződött be, ami azért zavaró tényező volt.
Hadd kössek bele a borítóba is... nem értem a fekete macska jelenlétét. Azaz de, értem, hogy Sophie boszorkányságát akarták vele szimbolizálni, de még az első oldalakon megtudjuk, hogy Sophie allergiás a macskaszőrre, és a további kétszáz oldalon említés sincs macskákról. Tehát nem, mégsem igazán értem. Aztán ott van még a "tükörkép", akiről nem mondanám el, hogy kicsoda, mert engem is megdöbbentett, először teljesen másnak gondoltam, de... nos, a tükörkép sem az igazi, én idősebbre szerkesztettem volna. 

A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak.
Erre a gondolatra kuncognom kellett.
A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek.
A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történt, támadásba lendült.
(…) A felém rohanó vérfarkas láttán azonban csak a következő szavak buktak ki belőlem:
– ROSSZ KUTYA!