2011. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke, demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár… Ebben az új világban a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.
Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban várt megjelenéseként beszélnek róla.

Én nagyon imádom ezt a Hitler-korszakot a történelemben. Ne essetek nekem, tisztában vagyok a dolgokkal, hogy mik történtek, de egyszerűen imádom mind az 1930-1950 közötti időről szóló filmeket, mind a könyveket. Annyira elgondolkodtató, sokkoló, mindig is imádtam beleásni magam jobban a két világháború közötti időkbe. Persze, ez a könyv nem erről a korszakról szólt - de valamilyen szinten mégis. Anne Frank naplóját is imádtam, a filmet is, szóval igen, tényleg nagyon imádom ezt a korszakot. Hú, mit fogok én ezért kapni, no de mindegy. Szeretek erről az időről olvasni, mert közelebb áll hozzám, mint egy 1848, vagy 1526. És épp most írtam hat sort a semmiről.

A borítót nagyon ötletesnek találom. Így... ennyit róla. A fülszöveg is elég megragadó, engem rögtön megfogott, és tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Tényleg el kellett. Mikor megkaptam a könyvet, picit elkapott a félelem, tartottam attól, hogy túl komoly, túl nagy falat lesz ez az én sokszor komolytalan tizenhét éves fejemnek, de Timur Vermesnek sikerült úgy megírnia, hogy végig figyelemmel kövessem, és értsem is, amiről olvasok.
Végig előttem volt Hitler mein Führer alakja, eleinte még határozott kiállással, majd a századik oldal környékére a kezdeti beletörődéssel. Szomorú, és elgondolkodtató, hogy a XXI. századra feltámadt Hitler hogy látja a televízió megjelenését, például. Hogy felbosszantja benne a komédia, a főzőműsorok, és mennyire átlátja a dolgokat. Látja azt a romlást, amit én is látok, és gyanítom, még sokan mások. A világunk pusztulásra van ítélve, ez van.
Nagyon beletudtam élni magam Hitler szerepébe, és olykor-olykor már sajnáltam a Führert, hogy hiába magyarázkodik, senki nem hiszi el, hogy ő "az a csávó, aki azt a náci témát nyomatta...", ami persze természetes, elvégre ötvenhat évesen meghalt, most százhuszonkét éves lenne, ha élne. Valószínűleg mindenki fogyatékosnak gondolná, sajnálná, stb. Tehát igen, itt-ott sajnáltam, hogy ahhoz képest, hogy halálakor mekkora hírneve volt, 2011-re már nem sok maradt belőle... :)
Sőt, még az "internecc"el való első találkozását is egész aranyosnak találtam.

Nagy kár, hogy ez csak egy író által megalkotott karakter, és nem önéletrajzi könyv.  Pedig Timur Vermes - szerintem - egy igazán szerethető Hitlert alkotott meg.

No de tudjuk, mit várhatunk az újságjainktól. A süket írja, amiről a vak tudósít, a falu bolondja korrektúráz, a többi lap pedig változtatás nélkül átveszi.

----------------

Ez a csodálatos hálózat ("internecc", ahogy nevezik) viszont mindent, de mindent, és a nap huszonnégy órájában, korlátlanul kínál. Csak be kell írni egy Google nevű dobozba, és az eredményt megérinteni a már említett egérkészülékkel. Rövid idő elteltével rájöttem, hogy bármit keresek, végül mindig ugyanazon a címen landolok: egy ősgermán kézikönyvnél, amelynek a neve Wikipédia – a szóalkotásban igazán nem nehéz felismerni az enciklopédiának és a vikingek ősgermán kutatóösztönének termékeny találkozását.