Mi kell ahhoz, hogy valaki életben maradhasson egy hazugsággal teli űrhajó fedélzetén?
A tizenéves Amyt lefagyasztották, hogy az Isten Útja űrhajó fedélzetén évszázados út után eljuthasson egy távoli csillag bolygójára. A fiatal lánynak mindenről le kellett mondania. Hátrahagyta a fiúját, a barátait és az egész bolygóját, hogy a szüleivel együtt a Csillagközi Életbárka Program résztvevője lehessen. Azzal a szilárd meggyőződéssel merültek el a fagyasztómedence dermesztő folyadékában, hogy három évszázad múlva egy új bolygón, a Centauri Földjén ébresztik fel a családot. Mielőtt azonban az Isten Útja célba érhetett volna, valami történt a lefagyasztott testeket őrző raktárban. Valaki titokzatos módon hozzányúlt a negyvenkettedik számú fagyasztótartályhoz és Amy kis híján meghalt, amikor erőszakosan kirángatták fagyott álmai közül. Ötven év magány vár rá.
Ráadásul valaki meg akarta gyilkolni.
A földi tizenéves egy különös, zárt világban találta magát. Az űrhajó fedélzetén minden értelmetlennek tűnik. Az Isten Útja 2312 utasa vakon hallgat zsarnoki, félelmetes vezetőjük szavára. A könyörtelen kiskirály lázadó utódját, Korost viszont valósággal lenyűgözte a lány. Az ifjú arra is szeretne rájönni, hogy alkalmas-e az űrhajó vezetésére.
Amy annyira szeretne megbízni Korosban. De hát hogy a csudában bízhatna meg egy olyan fiúban, aki még sosem járt a hajó hideg, fém falain kívül?
A kétségbeesett lány csak abban lehet biztos, hogy barátjával együtt halálos versenyfutás előtt állnak. Ki kell deríteniük az Isten Útja rejtett titkait, mielőtt újra lecsapna rá a gyilkos, aki már egyszer megpróbálta megölni.

Nagyon féltem belekezdeni a könyvbe, aminek másodlagos oka a vastagsága volt - tartottam tőle, hogy lassan, nehezen fogok vele haladni, de nem. Az első ok pedig a téma, amit boncolgat 507 oldalon keresztül. Aki több ajánlómat elolvasta, már tudhatja, hogy nem rajongok a fantasykért [nem, a könyv nem fantasy, hanem disztópia!]. Viszont úgy gondolom, hogy ez a könyv többet érdemel, mint egy vörös pötty. Szerintem magasan veri az összes vörös pöttyöst, pedig elég sokat olvastam már, ami nagyon tetszett, de ez mégis más kategória, a többivel össze nem hasonlítható. Nagyon tetszett az is, hogy két szemszögből követhettük végig az eseményeket, bár az első néhány fejezetnél még nehéz volt belerázódnom Koros szerepébe, nem igen tudtam, hogy most akkor mi van, kicsit elvesztettem a fonalat, de viszonylag gyorsan visszataláltam.

A történet elején különösen tetszett, hogy Amy apja hagyott a tizenhét éves tinédzser lányának választást - hogy hibernálják-e, vagy inkább a Nap-Földön marad a barátaival. Persze, kiszámítható volt a lány döntése, elvégre ha nem fagyasztatja le magát, miről szólna a könyv?
Bár én kicsit sokalltam a leíró részeket, ezektől elvonatkoztatva teljesen magába szippantott, ahogy a halottakat/öngyilkosokat a zsilipajtón keresztül a világűr. Magával ragadott.
És, hogy mi a legborzasztóbb az egészben? Hogy disztópia. Hogy teljesen elképzelhető disztópia. Főleg, hogy egyre nagyobb teret kap a médiában az, hogy életfeltételeket keresnek más bolygókon. Szerintem ebből kiindulva teljesen elképzelhető, hogy párszáz év múlva a mi Földünk is megtörténik ugyanez...
Mindenesetre örülni fogok, ha megjelenik a második része is, mert ### kíváncsi vagyok, hogy ráléphetnek-e a Centaur-Földre, és ha igen, milyen lesz a berendezkedés, és milyen további kalandok várnak Amyékre. 

Bőgni kezdett. Nem szomorú, lágy könnycseppek hullottak a szeméből, hanem dühösen zokogott. Úgy tűnt, gyűlöli az egész világot, vagy legalábbis a hajót, ami most már az új világot jelentette számára. Így hát, ebben a helyzetben pontosan azt tettem, amit minden épeszű ember tesz, ha szembe találja magát egy zokogó csajjal. Eszement gyorsasággal megpattantam onnan.