A Terezínbe, majd Auschwitzba deportált tizenötezer csehországi zsidó gyerek közül mindössze száz élte túl a holokausztot. Helga Weiss a száz túlélő egyike. Naplója megrázó és egészen egyedi dokumentum, amely Anne Frank naplójához hasonlóan örök érvényű olvasmány.
Helga Weiss 1939-ben kislányként szenvedi el a náci megszállás első hullámát Prágában: apját elbocsátják a munkahelyéről, ő pedig nem járhat hagyományos iskolába. A növekvő náci brutalitás szemtanújaként kezd naplót írni.
Ez a napló sok tekintetben emlékeztet Anne Frank feljegyzéseire: Helga egyidős Annával, s hozzá hasonlóan az éppen kamaszodó kislány szemével nézi maga körül az egyre borzasztóbbá váló világot. Próbál élni és túlélni, nem sejtve, hogy az egyre nehezebb körülmények nem a szabaduláshoz, hanem a legborzasztóbbhoz, a gettóhoz, majd a koncentrációs táborhoz vezetnek.
1941-ben szüleivel együtt a terezíni gettóba kerül, ahol bámulatos éleslátással örökíti meg családja mindennapjait: a nyomorúságos életkörülményeket, az éhezést és a kivégzéseket – csakúgy, mint a legrosszabb helyzetekben is létező örömöt és reményt.
1944-ben Helgát Auschwitzba deportálták. Mielőtt elhagyta volna a terezíni tábort, feljegyzéseit és rajzait a tábor nyilvántartó részlegénél dolgozó nagybátyja gondjaira bízta, aki egy téglafalba rejtette a papírokat. A dokumentumok a háború végeztével csodával határos módon előkerültek.

Terezíni koncentrációs tábor

Őszintén megmondom, nekem Anne Frank naplója sokkal jobban tetszett. Bár a két napló nem hasonlítható össze igazán: Anne naplója azt tárta az olvasó elé, mit éltek át, míg bujkáltak, míg Helga elég nagy részletességgel bemutatta, hogy zajlott az élet a vagonokon, mi alapján kategorizálták az embereket a táborokban. A félelmet, hogy a gázkamrába viszik őket, nem másik táborba. A bizalom teljes hiánya, hogy senkinek nem hihettek el semmit, minden szót meg kellett kérdőjelezniük.

Aki a koncentrációs tábori életről szeretne olvasni, annak természetesen Helga naplóját ajánlom, annak pedig, aki a bujdosók életébe szeretne bepillantani, Anne Frankét.

Tetszett, hogy Helga és a barátnői büszkék voltak, és nem mutatták ki, hogy a Dávid-csillagos megbélyegzés fáj nekik, inkább felcsapott orral járkáltak, azt mutatva, büszkén viselik.

A szememben többször összegyűltek a könnyek, az interjút olvasva is. Csak ugyanazt tudom írni, amit Annenél is. Én nem bírtam volna évekig úgy élni, ahogy ők éltek. Csodálatra, tiszteletreméltó. 

Egyetlen egy dolog zavart különösebben: a dátumozás hiánya. Itt-ott felbukkant egy-egy kósza dátum, de két dátumozás között hónapok, évek teltek el, és bár a mondanivaló szempontjából nem lényeges, hogy milyen hónap volt, engem zavart, hogy nem tudtam betájolni, merre járunk az évben.

Az ember sok mindent kibír, többet, mint gondolná.