Nagyon ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.
Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.
Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

Maga az alapötlet tetszett, de számomra túl kiszámítható volt az egész történet. 
Madeline a főszereplőnk, akinek az immunrendszere, mint már a fülszövegből is kiderül, meglehetősen gyenge. Olyannyira, hogy nem mehet ki a levegőre, nem érintkezhet másokkal, csak ha az illető is átesett egy teljes tisztításon, fertőtlenítésen. Ekkor még nem gondoltam, hogy lesz benne klisé, tényleg teljesen egyedi ötletnek találtam ezt a betegséget boncolgatni.
Ott kezdett minden összekavarodni a fejemben, mikor tizenpár év bezártság után Maddy gondolkodás nélkül felugrott, és kiszaladt az utcára, egyenesen át Ollyhoz. Utána pedig repülőre ültek, és elutaztak Hawaiira. Nem-nem, ezt nagyon nem kellett volna beleírni. Nagyon nem így kellett volna beleírni. Számomra a szerelmi szál túl egyszerű volt. Mármint értem én, hogy van az a mindent elsöprő szerelem, és lehet, hogy csak túl sok olyan könyvet olvastam, amiben megküzd egymásért a két szerelmes főhős, itt pedig... tényleg nem volt semmi. Menjünk Hawaiira! Áá, ne. Na jó, egye-fene, menjünk. Túl gördülékeny volt, és szerintem a való életben sincs ilyen... sima párkapcsolat, még kezdetleges státuszban sem, sőt akkor főként, nemhogy egy beteg lány esetében. 
Persze a történet végére kiderülnek a turpisságok, de az én szememben ez akkor is túl rózsaszín-felhőkkel teli regény. 
Számomra túl hihetetlen, hogy egy 18 éves lány repjegyet- és szállást foglaljon Hawaiira, úgy, hogy a szerelme(?) nem is tud róla, pedig ő lenne a sofőr, vagy mi. Aztán mikor elmondja neki, egyszer rákérdez, hogy nem-e lesz baj, bármikor meghalhat, és a többi, aztán a lányka - Maddy - megnyugtatja, hogy gyógyszert szed. Aztán kocsiba pattannak, és elindulnak. Úgy, hogy a szülőknek ez fel sem tűnik. Ugyan már...

Ennek ellenére a négy pont azért, mert az illusztrációk nagyon tetszettek, jó volt néha megállni az olvasásban, és a rajzokat nézegetni. De ez így magában nem érne négy pontot, nagyon sokat hozzátett a klisékkel teli történethez, hogy ennek legalább volt mondanivalója, és már elég érezhetően két részre bontható a könyv: a romantikus részére, és a betegségre. A betegség részét szerettem jobban.

Az élet nehéz, kincsem. De mindenki megoldja valahogy.