Stanley Yelnatson egy átok ül. Ez az átok legelőször a mocskos disznólopó ük-ük-ükapjára csapott le, azóta pedig a Yelnats család egyetlen generációja sem úszta meg szárazon… Így hát Stanley sem kivétel. Egy nap valahonnan az égből a fejére pottyan egy tornacipő, amit haza akar vinni. Erre lopással vádolják, s hamarosan – igazságtalanul – egy fiúknak való javítóintézetbe, a Zöld-tó táborba találja magát. A tó már rég nincs sehol, teljesen kiszáradt, és a puszta földet most hatalmas lyukak tarkítják. Ugyanis az itt lakóknak az a feladata, hogy egész gödröket kell ásniuk, ezzel fejlesztve személyiségüket.
Nem tart sokáig, mire Stanley rájön, hogy többről van szó, mint személyiségük fejlesztéséről. Azért kell ásniuk, mert a felügyelő keres valamit… Vajon mi lehet eltemetve egy kiszárad folyó medre alatt? Rejtély és kaland vár Stanleyre, aki megpróbál fényt deríteni az igazságra.

Hetedszerre kezdek bele a könyvről való véleményem megírásához, annyira nem áll közel hozzám. Még novemberben olvastam, aminek már több, mint fél éve... A könyvtár polcáról leemelve, a fülszöveget elolvasva rögtön fülig szaladt a szám: elég betegnek találtam, olyan nekemvalónak. Nem az volt.
Maga a történet elég érdekes, de valamiért nem kötötte le a figyelmemet. Tudomásul vettem, hogy mi van, de nem kezdett el érdekelni, hogy vajon mit rejtegetnek, és miért. Talán ezért adtam neki annak idején 4 pontot, mert a fülszöveg teljes komolytalanságot sugall, mégis komoly témát boncolgat: a gyerekmunkát.
A tábor neve Zöld-tó, ami azért ironikus, mivel nemhogy tó, zöld sincs a látóhatáron belül. Csak hegyek, szikesedő talaj, szárazság, napsütés. Itt kell a gyerekeknek ásniuk, hogy felfedezzék a Titkot. Már ez önmagában elszomorító, de a pontot az i-re talán az teszi fel, hogy Stanley folyamatosan biztostja szüleit jólétéről, levelek formájában.
Egyszer olvasható, de nem olvasnám már újra.

Ha fogsz egy rossz kölyköt, és minden áldott nap kiásatsz vele egy gödröt a tűző napon, jófiú válik belőle.
Legalábbis némelyek így gondolták.