Két ​szerelem. Két szívbe markoló történet az örök reményről és mindarról, ami igazán fontos az életben…
Ira Levinson egy hideg téli reggelen balesetet szenved: autójával átszakítja az út menti szalagkorlátot, és az árokban landol. A kilencvenegy éves, rákbeteg férfi a lassan behavazódó autóban kényszerülne szembenézni a halállal, ha imádott felesége, Ruth nem sietne a segítségére. Az asszony kilenc éve meghalt, ám Ira valósággal úgy érzi, Ruth még mindig mellette van, és ez arra készteti őt, hogy felelevenítse egy nem mindennapi szerelem és házasság történetét. Sophia Danko művészettörténetet tanul a Wake Forest Főiskolán, és életében először – baráti unszolásra – részt vesz egy rodeón. Itt ismerkedik meg Luke Collinsszal, az egyik rodeóssal, és a két fiatal között hamarosan szerelem szövődik. Sophia nagyvárosi lány, okos és ambiciózus, míg Luke egy farmon él az édesanyjával, és kőkeményen dolgozik a megélhetésért, még súlyos sérülése miatt sem adja fel a rodeózást. Kérdéses, hogy két ennyire különböző, ilyen eltérő családi háttérrel és érdeklődéssel rendelkező ember megtalálhatja-e egymás mellett a boldogságot. A sors úgy hozza, hogy a két pár története különös módon egybefonódik, és az események innentől kezdve nem várt fordulatot vesznek.

Istenem, ha megtehetném, sokszor ennyi pontot adnék neki, hatalmas kedvencem lett! 
Őszintén megmondom, a lovak miatt kezdtem bele. Viszont ettől teljes mértékben eltekintettem olvasás közben. Nagyon gyorsan végigrágtam magam rajta, és nagyon régen kötött le ennyire egy könyv. Ez az a történet, amire egyszerűen nincsenek szavak, ahhoz, hogy valaki megértse, mit próbálok elmondani, annak olvasnia kell.
A cselekmény két szálon fut: Sophie, az egyetemista lány, illetve Luke, a rodeós cowboy kapcsolatának kialakulását mutatja be, akik - mint már megszokhattuk a szerelmes történeteknél -, abszolút nem illenek össze. Mégis igyekszenek leküzdeni az ellentéteket kettejük között, mivel az érzelmeknek nem lehet parancsolni. A másik szálon pedig ott van Ira, a 90+ éves öregember, aki balesetet szenvedett, a hó kezdi belepni a kocsiját, és senki nem veszi észre. Ira visszaemlékszik az életének minden apró pillanatára, miközben próbál küzdeni a természet ellen.
A könyv végén a két szál összefut, amire bevallom számítottam, de nem ilyen körülmények között, nem ennyi érzelemmel lezárva. 

Annyira élethű volt az egész történet, és talán ebben az egyszerűségben rejlik a nagyszerűsége: Luke-nak nem a brutális hasizmai vannak előtérbe helyezve, ahogy Sophie sem a szürke, magábaforduló, unalmas kisegér, így nem is tűnik meseszerűnek a kapcsolatuk: nem a suli legjellemtelenebb diákjába szeret bele a létező megmenőbb-leghelyesebb pasi. Bár Luke egy rodeós bajnok, akit szinte soha nem vet le a bika a hátáról, nincs elszállva magától, sőt. 
Miután az utolsó oldal utolsó szavával is végeztem, kijelentettem, hogy nekem egy cowboy lesz a férjem. Aztán megnéztem a filmet is, ami csak megerősített ebben. 
Plusz pont, hogy miután láttam a filmet, teljesen el is felejtettem, hogy milyen külsővel rendelkezdő színészek alakították a főszereplőket, Nicholas Sparks olyan tökéletes leírást adott róluk, hogy az maradt meg bennem, amit én képzeltem el nekik. 

A végén pedig úgy folytak a könnyeim, mint még soha, olvasás közben.

– Mi a lovad neve?
– Ló.
Sophia várt egy kicsit, hátha csak viccel, de nem így volt.
– Lónak hívod a lovadat?
– Ő nem bánja. (…)
– Hidd el, bármi jobb, mint a Ló. Ez olyan, mintha a kutyádat Kutyának hívnád.
– Van egy kutyám, akit Kutyának hívnak.