Hadd mondjam el…
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor?
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Fantasztikus.
Csodálatos.
Megható.
Elgondolkodtató.
Sokkoló.

Főleg számomra, bár velem nem történt olyan szintű trauma, mint Melindával, nagyon hasonlóan éltem évekig: nem beszéltem sok emberrel, sőt, szinte csak a szűk családi kör, és a tanárok, de ők is csak órák keretein belül. Nem tudom, nálam mi lehetett a "némaságom" kiváltó oka, de kezdem kinőni. Rengeteg dolog kavarog a fejemben minden nap, gondolatok, amik nem hagynak nyugodni, nincs önbizalmam, nagyon nehezen bízok, és nyílok meg embereknek, de jó úton haladok. Különösen imádtam, hogy a "megmentő" személy egy tanár, és ő az, akinek először mer mesélni a múltjáról a főszereplő. Nagyon imádom az ilyen tanár-diák "baráti kapcsolat" típusú könyveket, talán azért mert az én életemben is van egy olyan tanár, akinek nem tudok hazudni, bármit kérdez, a teljes igazságot mondom neki. És nem azért, mert így illendő, hanem mert fontos. Oké, nem kanyarodunk el a könyvtől!

Nem tudok erről a könyvről úgy írni, mint másikról, mert ez... huh. Van olyan, aki még csak be sem könnyezett az utolsó fejezeten, most komolyan? Hihetetlen, de sajnos igaz: valóban vannak olyan szülők, akik nem veszik észre, vagy ha észre is veszik, nem tesznek semmit a javulás érdekében. Közben a gyerekük csak a rosszat kapja, és nem mondja el senkinek. Sokszor a legváratlanabb embertől kapjuk a legtöbbet, csak észre kell venni... 

Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek... De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket.