" – Hívok egy taxit és hazamegyek.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: – Messze laksz?
Nem, nem laktam messze. Elindultunk kettesben, gyalog Párizs utcáin, nem igazán arrafelé, amerre laktam. Addig sétáltunk, amíg pirkadni nem kezdett. Akkor arra gondoltunk, most már ideje lenne hazamenni. Azt mondta, maradjak vele, és én beleegyeztem. Jules egy kis cselédszobában lakott. Odaértünk a ház kapujához.Fáradtságtól botladozva felvonszoltuk magunkat a hetedik emeletre, s még volt erőnk nevetni. Nála töltöttem az éjszakát, s abban a kis szobában, a piros padlótéglákra terített matracon történt meg életemben először.
De nem azon az éjszakán: akkor túl álmosak voltunk.

Saját vélemény: Nem mondom, hogy szerettem, mert nem volt az a „jó könyv” kategória, viszont azt sem mondom, hogy utáltam, mert jobb volt, mint egy ikerpáros titkos napló… Semleges érzelmekkel olvastam el az utolsó betűig. Az alapötlet tetszett – elvégre egy kamaszkor küszöbén álló lány életében rengeteg-rengeteg „első” dolog van, amiben először béna, nem tud vele mit kezdeni, megdöbbenti, önbizalmat ad neki, vagy épp elgondolkodtatja (akár az olvasót is). Nosztalgiázásra tökéletes könyv, habár velem fele sem történt (még) meg, ami Julievel, bizonyos helyzetekben elgondolkoztam, én mit reagáltam volna az adott helyzetre. Ami leginkább elnyerte a tetszésemet, az a különböző „először”ökbe csempészett tanulságok. Az első drog, stoppolás, grafittizés… Mondhatni, minden történetben van elrejtve valami, ami tanulság lehet az olvasók számára. Tetszett az is, hogy az alaptörténet a jelenben játszódott, és így jutottak eszébe a régebbi dolgok. Mégsem fogott meg annyira, hogy azt mondjam, szerettem. Egy teljesen középszerű könyv, amit bármelyikünk megtudna írni – természetesen minimális (tényleg nagyon minimális) szókincs, helyesírás, és fogalmazási képesség szükséges hozzá –, viszont akiben mindez megvan, pár hét alatt összedob egy hasonló könyvet saját tapasztalatok, saját „amikor életében először...” alapján.

Tizenhárom éves voltam, amikor szörnyű dolog történt velem: egyik éjszaka a hasamat tapogatva gubbasztottam az ágyamon, úgy fájt, hogy képtelen voltam lehunyni a szemem. Felkeltem, hogy felébresszem anyát, azzal, hogy vakbélgyulladásom van. Álmosan dünnyögve emlékeztetett rá, hogy két évvel ezelőtt már kivették a vakbelemet, de kénytelen voltam megosztani vele kétségeimet az orvosok szakértelmét illetően, kijelentve, hogy bizonyára nem szándékosan, de valószínűleg benn hagytak egy ki darabot.