A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?

Saját vélemény: Ettől sablonosabb alaptéma nem hiszem, hogy létezik, bár ezt már a Tökéletes kémiánál is elmondtam. A rossz, egoista, önző, nagyképű fiú beleszeret a professzor jókislányába, és ez a vonzalom igaz visszafelé is. Még is imádtam. Pár nap alatt átrágtam magam rajta, és bár ha választanom kéne Carlos és Alex között, gondolkodás nélkül Alexet választanám (C. már az első kötetben sem volt szimpatikus), attól még szerettem, különösen az írónő humorát. Még mindig reménykedek, hogy vannak valahol a Földön eltitkolt Fuentes fiúk/lányok, és róluk is kapunk még újabb könyveket, bár kezd haldokolni a reményhalam... :D
Az egy pont levonást pedig nem azért kapja, mert Carlos karakterével nem voltam kibékülve valami oknál fogva, sokkal inkább azért, mert szinte ugyanazt olvastam, mint az első részben. Van egy közel sem tökéletes lány, bár annak tűnik, van egy bandatag, rosszfiú, aki először nem érez semmi komolyat a lány iránt, végül még is beleszeret... Untam, rettentően. Teljesen kiszámítható volt.
Az idézet pedig a kedvenc részem az egész könyv alatt...

– Szereted a sportot, Carlos? – kérdezi Brandon.
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy ki játszik. Teniszt és golfot nem nézek, ha ezt akartad kérdezni.
– Én nem arra voltam kiváncsi, hogy nézel-e sportot a tévében, butus – nevet rá Brandon. – Hanem arra, hogy sportolsz -e? A legjobb barátom, Max amerikai focizik, pedig olyan kicsi , mint én.
– Jó neki – mondja Carlos, és beleharap a lazacburgerbe.
– Focizol? – kérdezi Brandon.
– Nem.
– Baseball?
– Nem.
Brandon nagyon belemelegedik a kérdezősködésbe, és addig nem fogja abbahagyni, amíg a megfelelő választ ki nem sajtolja Carlosból. – Tenisz?
– Nagy nada.
– Akkor meg mit sportolsz?
Carlos leteszi az ételt. Jaj ne! Ravaszul csillog a szeme, amikor kiböki: – Vízszintes tangót.
Anyának és Brittanynek a torkára szalad a falat. Apa olyan figyelmeztető hangon szólal meg, amelyet csak a legnagyobb túlkapásokra tartogat: – Carlos . . .
– A tánc nem is sport! – mondja Brandon Carlosnak, észre sem véve, milyen döbbenten ül mindenki az asztalnál.
– Ha én csinálom, akkor az – közli Carlos. Alex feláll, és összesszorított fogai közül szűri a szavakat: – Carlos, beszélnünk kell. Négyszemközt. Ahora. Alex bemegy a házba. Egy pillanatig úgy tűnik, Carlos nem fog utána menni. Habozik egy darabig, de aztán a széke megcsikordul a terasz kövezetén, és elindul a bátyja után. Hú, ez nem lesz valami kellemes! Brittany a tenyerébe fekteti az arcát. – Szóljatok, amikor vége a vitának!
Brandon ártatlanul csillogó szemmel fordul apa felé: – Apa, te tudsz vízszinzesen tangózni?