Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából írja a naplójába Winston Smith, a lázadó, a gondolatbűnöző, aki nem hajlandó elismerni, hogy a 2x2 a Párt akarata szerint lehet három vagy öt. Talán valóban csak keserű üdvözlet lesz ez a regény a jövőben, örök emlékeztető a totalitárius XX. századra, és persze szellemes szatíra, mint a nagy példakép, Swift Gulliver-e. Talán. De most még a zsigereinkben érezzük, mit jelent a Nagy Testvér, a gondolatbűn, a gondolatrendőrség, az újbeszél, a duplagondol; s az óceániai Párt három jelmondata is hátborzongatóan ismerős:
A háború: Béke
A szabadság: Szolgaság
A tudatlanság: Erő
S bár sok mindent be tudunk helyettesíteni a történelem valós alakjaival, eszméivel, intézményeivel, ebben a regényben mégis az írói fantázia a leglenyűgözőbb; 1948-ban, betegen, kiábrándultan Orwell olyan regényvilágot alkotott, amely borzongató realitásával rabul ejti az olvasót akkor is, ha közben könnyedén talán túlságosan is könnyedén azt mondja: Orwell jóslata, hála istennek, nem teljesedett be.

Bevallom, félve kezdtem neki. Így utólag egyáltalán nem értem, miért. Bár elég lassan rázódtam bele, 30 oldal elteltével eljött az a pont, hogy egyszerűen nem akartam letenni a könyvet, de hát a szervezetnek szüksége van alvásra, így olykor muszáj volt :D. 
A regény egy disztópia, ergo negatív jövőképet fest le. Itt tisztáznám: korábban Az éhezők viadalára mondtam azt, hogy na, ez egy elképzelhető jövőkép. Nem tudom, mit hittem akkor, így visszagondolva a legtöbb disztópia, amit eddig olvastam, inkább egy nonszensz negatív jövőképet mutat be, míg Orwell az 1984-ben egy elmondhatatlanul reális változatot vázol fel. Sőt, olykor úgy éreztem, inkább felel meg ez a regény egy erős túlzásokkal teli valóságnak.

1984-ben egypártrendszer van, a műben pedig Winston Smith gondolatait ismerhetjük meg, aki kételkedni kezd a Párt által diktált elvekben. 1984-ben szinte minden tilos: teleképek figyelik mindenhol az ember minden mozdulatát - a párttagok lakásának minden szobájában, a tereken... 1984-ben a falnak is füle van, soha nem lehet tudni, hol van elrejtve diktafon, hol hallgatnak le. Ja, és még naplót írni is tilos, ez ugyanis gondolatbűnözésnek minősül, ami ha kitudódik, a Gondolatrendőrség nemszemélyt tehet belőled - elgázosítanak, kényszermunkatábor, stb - ergo megszűnsz létezni. nem létező személy leszel. Főszereplőnk ezzel nem törődve beruház egy saját naplóra.
A történelmet megváltoztatják, machinálják a sajtót; már a tegnapi nap történései sem léteznek. Ez akkor jelenik meg nagyon szépen (amennyire egy ilyen dolog megjelenhet szépen...), mikor főszereplőnk még emlékszik arra, hogy ki találta fel a repülőgépeket, de a tőle 20 évvel fiatalabbak már nem. Az ő elméjükbe az lett betáplálva, hogy a repülés fortélyaira a Párt jött rá, a Pártnak köszönhető, hogy vannak repülőgépek. 
Ha egy picit is belegondolunk, hogy mi van, ha... Ha ez valóban megtörtént? Ha teljesen máshogy történt egynéhány dolog a történelemben, mint ahogy azt a tanárainktól megtudjuk? 

Orwell szőtt egy kisebb szerelmi szálat is a művébe, ami egyfajta lázadásként fogható fel a rendszer, a Párt ellen: tilos érzelmeket táplálni, a szex pedig csak újabb pártkatonák nemzésére szolgálhat. Innen kezdve pedig nagyon nehéz úgy írni a műről, hogy ne legyen tele spoilerrel - épp ezért nem is teszem.

Mindent összevetve nagyon pozitívan csalódtam az 1984-ben, és nagyon sajnálom, hogy nem volt kötelező olvasmányom... 

A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy.