Belly eddig minden egyes nyarát Cousins Beachen töltötte, élete azonban most fordulóponthoz érkezett. Mivel Conraddal való rövid kapcsolata gyászos véget ért a télen, életében először otthon fogja tölteni a nyarat. Legjobb barátnője, Taylor remek tervekkel áll elő: hajókázás, sütkérezés a medence partján, új fiúk, akikre rá lehet kattanni. De amikor Jeremiah felhívja a hírrel, hogy Conrad eltűnt, látszólag minden a nyaraló felé viszi Bellyt. Vajon még egy nyarat eltölt azzal, hogy Conrad után fut, vagy végre képes lesz elengedni a fiút?

Ez az a könyv, aminek minden fejezete után vettem egy nagy levegőt, amit szép lassan kifújtam, így próbáltam magam nyugtatni. Belly egy döntésképtelen ribanc. A trilógia befejező részét még elolvasom, de már ez is enyhe jel arra, hogy beteg vagyok. Önszántamból Jenny Han könyvet soha-soha többé a trilógia után.
Az elején zavart a váltott szemszög - semmi rendszer nem volt benne -, és rengeteg idő kellett, amíg belerázódtam, hogy most Jeremiah szemszögéből olvasok, nem Bellyéből. Az időben való ide-oda ugrálás is roppant zavaró volt.
Nem éreztem azt, amit az előző kötetnél: hogy jó lenne most egy strandon sétálni. Nem adta át a nyár igazi érzetét. Pedig vártam, hogy így január elején de jó lesz majd olvasni egy igazi nyárias könyvet... 

Jenny Han

Conrad egyenesen undorító, bár ha abból indulok ki, hogy a mai fiatal lányok pont az ilyenekért őrülnek meg. Épp a minap láttam Facebookon egy képet - bunkó vagyok, verem a nőket, iszok -> rögtön az ágyban ... szomorú, de ez van). A könyv pont ezt mutatja be. Én komolyan nem tudom, az írónő nem érezte azt a már-már fizikai fájdalmat, amit én, miközben írta a könyvet? Hogy nem érezte, hogy ez már sok lesz??? Pfhuj.

Meg voltam rémülve – nem tőle, hanem attól, amit éreztem. Időnként túlcsordult bennem az érzés. Amit iránta éreztem, nagyobb volt a világnál, nagyobb bárminél.