A ​holokausztról számos könyv született, és bizonyára még fog is. Ám ez a történet minden szempontból különleges. Senki sem számított rá, hogy „a tetováló”, aki – félelemből és féltésből – annyi évtizeden át hallgatott, egyszer csak előáll vele. Azt hihetnénk, hogy Auschwitz–Birkenauról már mindent tudunk. Túlélők és elkövetők egyaránt vallottak róla. Tudjuk, hogy a „túlélésre kiválasztottak” egy fogoly asztala előtt sorakoztak, aki egy számsort tetovált az alkarjukra. De vajon ki volt ez a fogoly? Magas rangú kápó különleges kiváltságokkal? Mit láthatott az évek során, mikor elvonult előtte a sokezernyi deportált?
Ez a fogoly Lale Sokolov volt. A neve és a száma ott áll az Auschwitz-jegyzőkönyvben, amelyből a világ értesült a halálgyárról. Amit ő látott, azt maroknyi fogoly láthatta csak. Különleges helyzetéből adódóan kizárólag az SS politikai részlegének tartozott számadással, ezért viszonylag szabadon mozoghatott a táborban. Szinte mindenütt járt: a cigányok barakkjában lakott, ott dolgozott, ahol a szelekció zajlott, naponta betért az irodába, kapcsolatot tartott foglyokkal, kápókkal, bejáró lengyel munkásokkal egyaránt. Hat nyelven beszélt. Megfordult Mengele részlegében, megjárta a büntetőbarakkot, látta a gázkamrákat, a rablás és megsemmisítés teljes futószalagját.
De a története mégsem a borzalmak leltárja. Itt, ebben a földi pokolban lett szerelmes, itt talált rá arra a nőre, akit mindig keresett: Gitára. Lale megfogadta, hogy túl fogja élni, akármi vár is rá, és mindent megtesz azért, hogy Gita is túlélje. A folyamatos életveszéllyel dacolva, időnként reménytelenségbe zuhanva harcolt, és nem adta fel. Ez a könyv Lale és Gita története. Megrázó, igaz történet szerelemről, kitartásról, hitről és szerencséről. Az auschwitzi tetoválóról.

A Terezínbe, majd Auschwitzba deportált tizenötezer csehországi zsidó gyerek közül mindössze száz élte túl a holokausztot. Helga Weiss a száz túlélő egyike. Naplója megrázó és egészen egyedi dokumentum, amely Anne Frank naplójához hasonlóan örök érvényű olvasmány.
Helga Weiss 1939-ben kislányként szenvedi el a náci megszállás első hullámát Prágában: apját elbocsátják a munkahelyéről, ő pedig nem járhat hagyományos iskolába. A növekvő náci brutalitás szemtanújaként kezd naplót írni.
Ez a napló sok tekintetben emlékeztet Anne Frank feljegyzéseire: Helga egyidős Annával, s hozzá hasonlóan az éppen kamaszodó kislány szemével nézi maga körül az egyre borzasztóbbá váló világot. Próbál élni és túlélni, nem sejtve, hogy az egyre nehezebb körülmények nem a szabaduláshoz, hanem a legborzasztóbbhoz, a gettóhoz, majd a koncentrációs táborhoz vezetnek.
1941-ben szüleivel együtt a terezíni gettóba kerül, ahol bámulatos éleslátással örökíti meg családja mindennapjait: a nyomorúságos életkörülményeket, az éhezést és a kivégzéseket – csakúgy, mint a legrosszabb helyzetekben is létező örömöt és reményt.
1944-ben Helgát Auschwitzba deportálták. Mielőtt elhagyta volna a terezíni tábort, feljegyzéseit és rajzait a tábor nyilvántartó részlegénél dolgozó nagybátyja gondjaira bízta, aki egy téglafalba rejtette a papírokat. A dokumentumok a háború végeztével csodával határos módon előkerültek.

Anne Frank. Életéről naplója vall, halála körülményeiről egy újságíró, Ernst Schabel tovább nyomoz. Anne Frank-furt am Mainban született, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel Amszterdamba emigrált. A náci zsidóüldözés miatt két évig 1942–1944-ben nyolcadmagával egy amszterdami ház rejtekében bujkált. Egész idő alatt naplót vezetett, mindaddig, míg fel nem jelentették és el nem hurcolták őket. Anne Frank Bergen-Belsenben, a koncentrációs táborban halt meg 1945. március ?-án. Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára:Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt.